Léleknapló 2.0

vilagmesek:

Nem akarlak már
Ne érints meg
ne nézz rám

-nem szólok.

Némaságba burkolom a lelkem,
a szavaimat belehányom a WC-be
inkább,
mert nem tudom milyen lenne,
ha nem lennél,
mert akkor talán én sem lennék már,
és félek
tőlem

magamtól

hogy nem tudom egyedül kicserélni a villanykörtét
és milyen lenne csak egy kávét kérni
a kedvenc kávézónkban
(ami már nem is a miénk lenne)

és mások lennék a napok
az esték
az éjszakák meg főleg,
de a legmásabb mégis az lenne,
hogy nem tudnék kire gondolni
és egyedül lennék a fejemben.

Sírnék érted,
mert nem tudnék mást tenni
és el akarlak engedni,
de képtelen vagyok rá,
mint egy szerencsétlen kisgyerek,
aki nem képes elszakadni a tv-től,
úgy érzem magam,
mint akit odakötöztek a székhez

kezemben egy ollóval,
de félek elvágni a kötelet
nem tudom hogy kell felállni.

Görcs jön a gyomromba,
és a szakadék szélén állok
féllábbal
azt akarom hogy lökj meg
és húzz vissza;
mindezt persze egyszerre,
mert nem bírom már elviselni
a van-t
s hogy nem tudom, te vagy-e nekem
vagy én neked

és fulldoklom a kimondatlanságoktól

-lenyelem őket
és könnyként jönnek ki belőlem;
persze
csak amik nem költöznek a szívembe
szúként.

anka.